Csak ülök és nézek... Rohannak az emberek és szeretnék én is velük szárnyalni, de nem megy. Ide vagyok kötözve. Hiába kiabálok, hogy fogjon karon valaki és rántson magával, csukott füleket találok. Mintha én lennék egyedül, aki rágódik a dolgokon. Ülök és agyalok. A tegnapon, a holnapon, azon, hogy mi lenne ha... És ha a Ha már megtörtént? Ha már mindenki körülöttem kinevet? Csak ülök, mint egy magányos bohóc, aki nevettetett és most őt neveti ki mindenki, mert magába roskadva ül és homlokát a tenyerének támasztva hullajtja könnyeit.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.