Ejj, de rég firkáltam már ide billentyűzetemmel... Úgy tervezem, hogy jövő héttől napi rendszerességgel fogok jelentkezni a festői szépségű Pátyról... Már csak kettőt kell addig aludni...

Megharapom lábujjadat és hamisan kacagni kezdek. Házikót hajtogatok hajadból és origamizok vele a hasadon.

A képeket már magamban széttéptem, Elmosódott lábnyomomat takarítom Magam mögött serényen, Hogy ne maradjon semmi utánam az úton, De az igazi nyomokat akárhogy is próbálom, Eltűntetni soha sem tudom.

Holdat ugató kutya voltam, Mindig oda vágytam, hova soha sem jutottam...

„... én a legszívesebben saját magammal beszélgetek és a holddal, a holddal, amikor fönn ragyog az égen, az illatozó fenyőkkel beszélgetek, ezekkel barátkozom én, látom, hogy a csermelyek és a patakok és a halastavak is a barátaim, a többi meg már nem érdekel, a többiről…

Saját kezeimmel téptem ki szívemet, Nem éreztem már, hogy ugyanazt jelentem, Mit jelentettem talán egy időben neked, Utolsó könnycsepped soha nem felejtem.   Vártam, hogy szólj egyet, hogy talán majd láthatom, Hogy elmondod, mit miért kaptam az arcomba, De ajkad néma…