Nem segít az írás sem. Várom tőle a feloldozást, hogy ez majd leveszi a vállamról a terheket, de mindhiába. Saját magam kelepcéjébe kerültem és a kulcsot egy másik világban felejtettem. Patthelyzet ez, de én sodortam magam a végzetem felé. Most mégis menekülnék. Szétfeszíteném a ketrecem és rohannék az emberek felé és megölelnék mindenkit, akivel találkozok, még ha azelőtt nem is kedveltem igazán. Itt vannak körülöttem az ismerőseim, és mégis a saját korlátaim között vergődök. Kiáltok a felém jövőknek, de nem hallják meg segélykérésem, úgy érzem ordítok, de nem jön ki hang a torkomon. Közeleg a vég, hát felveszem az ünnepi öltözékem, hogy mintha valamit is számítana, jól öltözötten mutatkozzak a végső óráimon. De senki sem veszi észre. Ráköszönök a barátaimra, szeretteimre, de azok rezzenéstelen arccal sétálnak tovább, mintha kiölték volna belőlük az érzelmeket. És most mintha jönne.. Mintha látnám a fényt, amely elhozza majd a békességet. Rohannék felé, de csak a ketrecem falának szaladok neki.

Tudom, hogy a fény eljön értem és elvisz a kelepcén túlra és talán nem követem el még egyszer ezt a végzetes hibát. Talán...

De ki tudja?! Hisz az ember olyan, hogy csak akkor tudja értékelni a jót, ha az már csak egy távoli vágyálomnak tűnik.

L.G.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.