Az első emeleti ablak
2008.02.23. 15:09
Nagyon fiatal voltam... Akkoriban költözhettünk ide, a negyedik kerületbe és próbáltunk beilleszkedni ebbe az eleddig szokatlan környezetbe. Talán már pár éve itt is éltünk és felfigyeltünk egy őszes hajú nénikére, aki, amikor kiléptünk a lépcsőházból, légyen az kora reggel,vagy késő délután, mindig a mellettünk levő háztömb első emeletének felénk leselkedő ablakában nézte az épp arra járókat. Olyan volt,mintha feljegyzést készítene, ki mikor hova megy,vagy mintha büntetésből odaültették volna gonosz gyermekei. Egy idő után már hozzá tartozott az életünkhöz. Amikor mentünk valahova, integettem neki, mikor iskolából igyekeztem haza,integettem neki. Így lett Ő valahogy a család tagja. Ha elmentünk nyaralni,úgy éreztem, vigyázni fog a lakásunkra,mert úgyis látta, hogy utazunk,hisz sok táskával indultunk útnak. Aztán amikor hazaértünk a nyaralásból, örömmel adtam tudtomra, hogy nem foglalták el otthonunkat mások és a mamika is ott van,úgyhogy minden megy majd a megszokott módján. Anyuék még beszélgettek is az őszes hajú nénivel és mikor társalogtak,én csak csodáltam őt és mosolyogtam rá, mint a vadalma és úgy érzetem,hogy valami különös szál kör össze bennünket. Ő volt a tiszteletbeli nagymamám. Nem tudott róla,mert nem mondtam neki,féltem,vagy nem is tudom,de talán érezte mindezt abból,ahogyan néztem rá és megcsillant a szemem mikor megláttam az ablakban. Teltek az évek és szinte már közénk tartozott. Nem beszéltünk vele sokat,de úgy gondoltam,hogy mivel minden nap olyan kedves volt velem,hogy iskolába menetel előtt napsugárként melegítette létemet,kijár neki a családtagi cím. Egyszer aztán az egyik beszélgetéskor szóba jött,hogy el fog költözni. Nem értettem én ezekhez sokat, de tudat alatt éreztem,hogy ez csakis valami rosszat jelenthet. Múltak a napok és egyik napról a másikra eltűnt az az asszony,aki deres halántékával és puszta jelenlétével minden nap nyugalmas és sok szeretetet csepegtetett belém. Sokáig vártam,hogy talán holnap,vagy azután újra ott fog ülni. Talán csak nyaralni ment,vagy pihenni, talán csak picit be kell feküdnie a kórházba és gyorsan kijön onnan,hogy újra integethessen. De nem jött többé vissza. Az első emeleti ablak üresen állt, majd új függöny került rá. Talán ekkor sejtettem először,hogy baj van. Talán ekkor éreztem először meg,hogy többé már nem fog nekem jó utat kívánni, nem fogja már monoton napjaimat beszínezni integetésével. Azóta gyakran nézem a helyét. Talán nem is láttam mást azon az üveglapon át kitekinteni. Most függöny takarja el a külvilágtól azt a szobát,ahonnan szertartásszerűen mindig üdvözölt engem. De jobb is,mert az csakis az Ő helye volt. Mert csak a tiszteletbeli mamámé az az első emeleti ablak.
L.G.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://tapsihapsi.blog.hu/api/trackback/id/tr11351428
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
ANYÁD 2008.03.27. 09:16:26
Érdekes....
Nem gondoltam volna, hogy így emlékszel a nénire, arra pedig pláne nem, hogy ennyire mély nyomokat hagyott benned.
Nem gondoltam volna, hogy így emlékszel a nénire, arra pedig pláne nem, hogy ennyire mély nyomokat hagyott benned.