Egy szanatórium eldugott szobájában tördelem az ujjaimat. Mindjárt itt a vacsoraidő. Utálom. Ilyenkor végig kell menni a folyosókon és szembesülnöm azzal, milyen emberek közé tartozom. A legjobban a heroinos szobát gyűlölöm. Mindig is iszonyodtam tőlük és az étkezéseknél is próbálom elkerülni őket. Ma is ugyanolyan sietős léptekkel osonok a szobák előtt, ahogyan mindig is szoktam. Leülök az asztalomhoz és várom az ételosztást. Egyedül szoktam enni, mert mindenki tudja rólam, hogy kibírhatatlan a természetem és a pillantásom is elárulja, hogy semmibe nézem ezt a csürhét. És most jön a herkás brigád. Valahogy többen vannak, mint szoktak lenni. Nálunk itt bent a létszám mindig változik, van akit hazaküldenek és egyre több undormány érkezik. Kevés lesz nekik az asztal. Mindig is ettől féltem. Hogy egyszer majd odajön egy szétszúrt-karú, csorgós-nyálú idióta és befoglalja az eddig oly erősen védett asztalváramat. Le is ülnek ketten az asztalomhoz, az egyik orrváladéka már az állán folyik, annyira szétcsúszott. Eleinte furcsálltam, hogy a drogosok miért lőhetik itt is magukat, aztán valakitől hallottam, hogy egyre kevesebbet lőhetnek, amíg le nem szállnak a sírjuk felé száguldó rakétáról. Undorodom ettől a két embertől. Nem is tudom, hogy mi hoz ki a sodromból, de felállok és nem bírom tovább magamban tartani. Üvöltök velük. – Mocskos buzeráns banda! Húzzatok el innen a faszba az asztalomtól és ne szívjátok előlem a levegőt! Remélem mindnyájan túllövitek magatokat.

Miközben a zárszavakat mondom, mintha egy szúnyog csípne belém. Le akarom csapni, ekkor veszem észre, hogy az egyik féreg belémlőtte az esti adagját. Az agyam elborul és úgy érzem végem. Menekülnöm kell innen, mert rá fogok szokni. Egy lövéstől egy életre a mocsok rabja leszek. Felállok az asztaltól és elkezdek futni, ki a helységből. Üvöltök még valamit, de szavaim artikulálatlanok és összefolynak. A többi szemét vérszemet kap és tudja, hogy most megbosszulhatják a millió megvető pillantásomat. Utánnam futnak és előkapják a szeretőjüket. Villognak a fecskendők, rohanni próbálok, de a lábaim egyre nehezednek. Hirtelen millió darázscsípést érzek magamon és jól tudom már ekkor, hogy elkaptak. Csak fekszem a földön és próbálom magam még itt tartani. A tudatom már félúton jár ég és föld között és tudom már, hogy én vagyok az, akit túllőttek. Már látom magam a földön fekve, húsz darab tű áll ki belőlem és ugyanennyi szenny alak áll körbe és csodálja a haláltusám. Fentről nézem őket és csak mosolygok. –Lent találkozunk és mindenért megfizettek!

L.G.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.