És akkor hallom a hívást: -Karcsííííí, gyere!!!!

Én megyek, el sem tudom képzelni, mi történt. Belépek a szobába, a két játékos kedvű teljes átéléssel játszik, azt hittem, velük történt valami. De akkor felémlép az a csöppnyi drága és minden előzmény nélkül átöleli a lábam. Nem kérdezek semmit, igaz, őszinte szerettel tölt fel. Nem akar engedni. Csak nézek körbe és próbálom megérteni. Ő érzi... Ha nem is tudja pontosan, mi zajlik bennem, valahogy mégis hozzámhúz. Nem kellett hízelegnem neki. Jött és adott egy rajzot. Ilyenkor mindig kicsit elérzékenyülök, mert tudom, hogy ezek azok a dolgok, amiket nem lehet megfizetni sem pénzzel, sem hízelgéssel. A délután folyamán még négyszer, ötször jön és ölel. Nem tudom, hogyan és miért jött számára a késztetés, de leírhatatlanul jól esik. Hogy miért esik jól? Mert tudom, hogy a gyerekek őszinték és nem lehet őket hazug mesével megvezetni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.