Itthon ülök és szétzabál a semmittevés mocska. Hét közben arra vágyok, hogy végre pihenhessek, ilyenkor meg nem tudok mit kezdeni a hirtelen rámszakadó, 48órányi idővel. Mennék valahova... Nem tudom,hova, csak el valakivel. Magánybuborékomban ülök a világ elől hermetikusan elzárt szobámban és csak telnek az órák. Várom a hívást (nem tudom kiét), hogy kimenekítsen a céltalan sodródásomból. Úgy érzem magam, mint az Airbus törmelékei a tenger habjain, amik ott lebegnek és csak arra várnak, hogy valaki végre megtalálja őket, mielőtt széteszi őket a sós víz.
L.G.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.