Csak ülök vele szemben és a múltat próbálom meg tisztázni magamban. Kérdések záporoznának felé, de csak néhányat hagyok meg belőle a külvilágnak... Miért? És miért nem? Nem jön kielégítő válasz, de nem tudom eldönteni, hogy ez most jó nekem, vagy nem?! Megpróbálom a számomra legmegfelelőbb szemszögből nézni a válaszokat és elkezdek reménykedni. Számtalanszor elképzeltem már, hogy milyen lenne vele és mindig, mikor találkozunk kicsit elvarázsol és a hatása alatt vagyok napokig. Próbálok valami bíztató dolgot kiszedni belőle, de nem találok kiutat a labirintusból. Néha úgy érzem, látom az ajtót, ami a fényhez vezet, néha pedig, mintha bekötött szemmel tántorognék a korom sötétben. Minden egyes találkozás ilyen hatással van rám és minden alkalom után egyre több a közös élmény, ami hozzá próbál bilincselni. Felállunk és hazakísérem. Már ameddig tudom... Közben folyamatosan zakatol az agyam, hogy vajon most mit szólna ha...? De azonnal elvetem, mert nem tudom, ha folytatnám a mondatot tettekkel, azzal nem rontanék e el mindent. Párizs sok mindent elvett, de így alkalmam nyílt újra remélni, hogy jön valami komoly. Talán vele. Ki tudja?! Talán reménykedek. Már itthon vagyok és megfogadtam, hogy nem írok neki. Piszkosul nehéz megállni, hogy ne írjam meg neki,amit gondolok. Ha szeretné, most meglátja és... Nade ki tudja?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.